/* Eidogo beagyazashoz */

Ha ezeket olvasná az egyik japán "szenszej", lehet, akár kapásból hazaküldenének, de nem bánom, fontosabb hogy Nektek beszámoljak mindenről, 100%-os őszinteséggel.

Na szóval, amióta legutóbb írtam elvittek kétszer is vacsorázni, meg Hong a megkérdezésem nélkül vett nekem gyorsan egy nem tudom mennyi yenre szóló metróbérletet, na most ez elsőre nagyon jól és szépen hangzik, de hogyha kicsit a dolgok mögé nézünk, akkor egy nagy manipulatív kép kezd kirajzolódni.

Kezdjük ott, hogy múlt hét péntekre annyira elegem lett a fájdalmas földön ülés, térdelés, fetrengés-szenvedésből, és a dojo szabályaiból, hogy fogtam magam reggel és amint kezdődött a study, leléptem, hogy végre ülhessek, széken, metrón, étteremben, vagy bárhol csak ne a földön. Előtte még reggel írtam Ohashi-nak hogy, én el fogok menni a dojo-ból, mert ezt a földön szenvedést, nem bírja a testem, de főzni sem nagyon akarnak időt hagyni a dojo-ban, ami nekem óriási probléma. Valamikor 11 óra környékén találtam wifi-t nagy nehezen a metróállomáson, egy starbucks jóvoltából, így láthattam a válaszát, ami szerint nem lehetek insei ha otthagyom a dojo-t, hát gondoltam magamban, nem bánom, de közben meg már sikeresen befizettem pár nappal korábban 54 ezer yent a Nihon Ki-in-nek enrollment fee és egy havi insei fee gyanánt, plusz aláírattak velem valami szerződést is az érkezésemkor, hogy insei-nek kell lennem talán 2 hónapig, miután szólok, hogy mennék haza, meg még pár dolog, na persze ezt japán írásjelekkel, jó hülye vagyok hogy aláírtam, de valahogy nem voltam jelen a pillanatban a jetlagnek meg az egész érkezési a haccacárénak köszönhetően. Lényeg a lényeg, Ohashi azt mondta hogy találkozzunk este 6-kor a Nihon Ki-in-nél, mondtam OK. Hozott magával egy, ha jól értettem, Mariya nevű hölgyet, mert ő úgy érezte hogy nem beszél elég jól angolul, pedig igazából folyékonyan tud. Mariya sem tűnt folyékonyabbnak mint Ohashi, de sebaj, valahogy azért sikerült a kommunikációt összekalapálni. Kifejtettem, hogy én nekem ez a se ágy se asztal se szék élet nagyon nem fog menni, úgyhogy elhúzom a csíkot inkább, de úgy tűnt, hogy ők ezt nagyon nem akarják, végül arra jutottak, hogy majd beszélnek Honggal, hogy legyen asztal meg szék a dojoban, nekem ilyen eszembe sem jutott, nem várnám hogy miattam behozzanak széket meg asztalt, bár nem lenne nagy nehézség nekik, mégsem gondolnám hogy majd miattam átrendezik a dojo-t, ha csak egy kicsit is. A dojo-ba este visszamentem pont amire vége volt a study time-nak, érdekes módon egy szót sem szóltak érte, hogy fogtam magam, elmentem és vissza sem jöttem egész nap. Azóta eltelt néhány nap, még mindig ugyanúgy fáj a törökülés, és szétfagyok éjszaka, és két éjjel már a vékony kis dojo szivacsból sem jutott nekem, úgyhogy ülőpárnákon(!) aludtam, takaró híján pedig a téli kabátommal takaróztam, vagy akár abban aludtam, ha már kezdtem szétfagyni, mint egy csöves. A földön gózással (fetrengóval) az is a baj, hogy így teljes mértékben képtelen vagyok koncentrálni, és nem tudok kiolvasni semmit sem ennek köszönhetően, na most ha én koncentrálok az úgy néz ki, hogy egy széken ülök, remeg a lábam 4/mp-el, és gyakran a lábaimon végighúzom a kezem, vagy a bal kezemmel finoman húzogatom a hajamat, és amikor én koncentrálok az bizony mindig így néz ki, és csak így működik, máshogy nem, sajnos. Na szóval úgy volt hogy Ohashi beszél majd Honggal, de végül az lett hogy megint elmentünk vacsorázni, csak most jött Hong is, meg Antti is Ohashi és Mariya mellett, aki úgy érezte hogy Ő sem tud elég jól angolul, és ezért kell Antti, bár a jelenléte számomra inkább egy afféle manipulatív eszköznek tűnik... Beszéltünk erről, beszéltünk arról, meg amarról, a legfontosabb talán ez volt:

Antti, mint fordítóként Ohashi és Hong kérdéseihez:

- Do you want to become a professional no matter what?

Én:

-What? No matter what? I am not crazy about it if you mean that. It would be nice to be a pro, but i dont need it for my happiness.

Mariya még azt is taglalta, hogy hát Japánban elég stresszes az élet, amire elmondtam neki a véleményemet a stresszről, próbálom kizárni az életemből amennyire csak lehet, az élet mérge a stressz, a gyomromnak a görcse a stressz.

Volt még szó sok mindenről, röviden összefoglalva valahogy nagyon manipulatív szaga volt a vacsorának. Erre még rátett egy lapáttal az a véletlen(ez már csak nem volt előre megtervezve), hogy két fiatal pró hölgyemény is pont akkor ment ki az étteremből amikor mi, úgyhogy bemutattak engem, pontosabban rábírtak, hogy bemutatkozzak mindkét leányzónak japánul, akik közül, ha nem tévedek, az egyik tán Fujisawa Rina volt, Japán talán legerősebb női játékosa...

Annak ellenére, hogy manipuláció illat száll a levegőben, persze próbálnom kéne nyitottnak maradni irányukban, mert MÉG semmi olyat nem csináltak, ami egyértelműen ellenemre volna. Mégis, úgy érzem, hogy meg akarnak változtatni, a saját képükre formálni, és ezt biztos hogy nem hagyom, mert én már kész vagyok.

Én már kész vagyok, bár nagyon rögös út vezetett idáig, de kezdjük is az elején:

Ha nagyon részletezni akarnám, akkor ott kezdődne, hogy mindmáig tisztán él a fejemben a kép, ahogyan a Széna térre lépek ki az autóból, 7 évesen, fekete nadrágban, cipőben, és fehér ingben feszengve, rettegve, iskola, 1. osztály, évnyitó. De ennyire talán nem kéne részletezni, mert akkor egy 1000 oldalas regényt is írhatnék. Gyűlöltem, rettegtem, stresszeltem, kilógtam mindig is, a gyerekek, a tanárok, az egész iskola jelenléte, kikészített, egyre jobban ahogy teltek az évek, ha egy szóval kéne jellemezni ezt a sok szörnyű évet, akkor az a gyomorgörcs lenne. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, az a gó volt, vagy inkább a gósok, a góversenyek, már pár góverseny után úgy éreztem, hogy nekem barátaim lettek jónéhányan ezek közül az emberek közül, nagyrészt nálam idősebbek. Minden góverseny előtti péntekem a pozitív izgalomról szólt, másra nem is tudtam gondolni, csak hogy másnap góverseny van, persze kivéve, hogyha az iskolai stressz elnyomta ezt a pozitív érzést is. Teltek az évek, egyre nagyobb nyomás, egyre nagyobb tananyag, egyre csak több gyomorgörcs, végül magántanuló lettem, és azt hiszem hogy az egyik magántanulói vizsgán olyan szintjét értem el a stressznek, hogy közel volt hogy szívrohamot kapjak, viccen kívül. Öt különböző iskolát jártam meg, majd végül pár éve abbahagytam az egészet, persze a szüleim segítségével, így természetesen érettségi papírom sincsen, ami egy csöppet sem zavar. Mégis, valami miatt, annak idején ezt nem mondtam el senkinek, még a legjobb barátaimnak sem, és ez így maradt, egészen idáig, ezért bocsánatot is kérnék ezennel. Én azt mondom, az ember titkolja azt, amit szégyell, de ne titkolja azt amit nem szégyell, sőt... 

Na de most már túl vagyok ezen is, és közben meg is értettem a gó nevű csodát idő közben. Kész vagyok, mint említettem, tudom, hogy ki vagyok (két szóban, egy jószívű egoista), tudom, hogy hova tartozok, tudom hogy mit akarok a jövőben, és azt is hogy hogyan akarom.

Mégis, ezek a japán emberkék, félő, hogy át akarnak formálni, de az nem fog sikerülni, hogy ettől feltétlen megóvjam magamat, néha meghallgatom ezt, és megnézem a 4 filmet, nemsokára 5-öt.

 

Szerző: Bovdo  2017.03.21. 17:00 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bovdogo.blog.hu/api/trackback/id/tr3512358749

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása